Pszichológiai írások, idézetek

Szabó Mária Myrtill: A zaklatás szereplői: Az ÁLDOZAT

Egyre többször hallani általános- és középiskolákban arról, hogy módszeres megfélemlítés, hatalmaskodás történik az intézményekben, a gyerekek között.

A legtöbb esetben az első reakció dönti el, hogy a célpontból áldozat válik-e: ha a kiszemelt gyerek úgy viselkedik, ahogyan a zaklató gyerek elvárja: kétségbeesik, megijed, magába roskad, akkor a támadás folytatódni fog, a célpontból áldozat válik, aki pedig egyre gyengülni fog. Mivel nem képes megbirkózni a helyzettel, egyre jobban szégyelli a történteket, és egy idő után már állandóan rosszul érzi magát. Elszigetelődik a kortársaitól, a tanulmányi eredménye romlik, és semmi más nem jár a fejében, csak hogy miképp élje túl a mai napot.

A gyerekek általában nem beszélnek az őket ért bántalmazásról, mert félnek a megtorlástól, vagy azt gondolják, hogy senki sem tud segíteni rajtuk, vagy nem akarnak árulkodni, vagy (ami a legtöbbször fordul elő:) szégyellik, hogy áldozattá váltak. De vészjeleket adnak, amelyeket észrevehetünk, hiszen megváltozik a viselkedésük:

  • - elveszíti az érdeklődését az iskola iránt, tanulmányi eredménye romlik.
  • - szokatlan útvonalon megy az iskolába.
  • - egyedül akar lenni, kerüli a családi és az iskolai rendezvényeket.
  • - a szülők pénztárcáiból pénz tűnik el.
  • - nem mesél a napjáról, barátairól.
  • - alvási szokásai megváltoznak: nem tud aludni, vagy rémálmai vannak, vagy túl sokat alszik.
  • - megijed, elszomorodik, vagy dühös lesz egy telefon vagy egy email olvasása után.

A szülő ilyenkor kérdezhet az osztályban folyó agressziókról, ennek módjairól, az áldozatokról, és végül érdemes megkérdezni gyermekünket, hogy előfordult-e, hogy őt is bántották. Ha a beszélgetés légköre nyugodt és őszinte, a gyermek el fogja mondani, ha érte őt zaklatás. Ebben az esetben fontos, hogy a szülő elhiggye a hallottakat, biztosítsa őt a mellé állásáról, és feloldja gyermekét a szégyen, és a bűntudat alól. Érdemes együtt kitalálni valami stratégiát, amivel véget érhet a bántalmazás, és mindenképpen jelenteni kell a zaklatást az iskola vezetőségének, hogy az intézmény megvédhesse az áldozatokat, és fegyelmezéssel megváltoztassa a zaklató viselkedését, illetve véget vessen ennek.

Fontos a szülőknek többször is elmondani a gyerekeiknek, hogy mi a különbség az árulkodás és a segítségkérés között: árulkodás esetén kizárólag az történik, hogy a megnevezett személyt rossz helyzetbe hozom (pl.”Apa, Pisti megint bekapcsolta a tévét, amint kiléptél a szobából!”). De ha ezzel segítséget szeretnék nyújtani egy bajba jutottnak, akkor – bár rossz helyzetbe hozom a bajkeverőt – ez mindenképpen felülírja az árulkodást (pl. “Apa, Józsi megsérült, amikor Palikával összeverekedtek!”). A gyermeknek szüksége van arra, hogy bizalommal fordulhasson a felnőttekhez, ha önmaga vagy a társa olyan problémával szembesül, amit nem tudnak önmaguk megoldani. És ilyenkor elmaradhatatlan a felnőtt átgondolt, higgadt segítségnyújtása, amely nem agresszióval kezelt válaszcselekvés, hanem a jó felé vezető, határozott, asszertív fellépés. Ha a gyermek ezt tapasztalja a szüleitől, akkor sokkal nagyobb az esély arra, hogy képes velük megosztani majd az iskolában történt sérelmeit, és így nem marad egyedül a kutyaszorító helyzetével.

———————————————————————————————————

Szabó Mária Myrtill: Zaklatás – Egymás között

A szülők és a pedagógusok sokszor elbagatellizálják az iskolában zajló, gyerekek között fennálló balhékat, mondván: “a gyerekek egymás közötti konfliktusos dolgait nem kell komolyan venni, egyik nap veszekednek, másik nap kibékülnek!” vagy: “csak ugratják egymást!” vagy: “ilyeneken mindenki átesett, az élet velejárója.”.

Pedig naponta sok gyerek indul félelemtől reszketve az iskolába, hogy ma vajon mit találnak ki ellene a kortársai. Egyszerűbb megoldás, ha betegséget színlel, és akkor egy napra biztosan megúszhatja a bántalmazásokat – de ez ma már nem így van. A zaklatónak a technika vívmányai által új eszközei lettek: a telefon és az internet, amelyekkel jelenlét nélkül is folytatható a bántalmazás. Sőt, gyakran felnőttkorban is megmarad ez az agresszív viselkedési minta az emberi kapcsolatok terén, a saját gyermekeivel vagy kollégáival szemben. És a jelenség nem ér véget az eddig említett két szereplővel! A zaklatás szemlélői sem tudnak kívül maradni az eseményekből, viselkedésükkel mindenképpen hozzájárulnak a történések alakulásához:

- ha passzívan szemlélődnek, ezzel további szabad folyást biztosítanak az eseményeknek, ezáltal is támogatják az agresszort, hiszen jóváhagyják a zaklató magatartását. Ezek a fiatalok egyre érzéketlenebbé válhatnak, sőt követendő mintának is tekinthetik a zaklatást. Pedig a lelkük mélyén érzik, hogy mélységes igazságtalanság szemtanúi.

- ha aktívan közbelépnek, ez két irányú lehet: vagy az áldozat mellett avatkoznak be: rosszallják a zaklatást, segíteni próbálnak; vagy buzdítják az erőszakos társukat és ötleteikkel segítik a megaláztatást.

Fontos beazonosítani, hogy melyik történet szól zaklatásról, melyik valódi tréfa! Íme néhány kritériuma annak, hogy zaklatásnak minősítsünk egy látott vagy hallott esetet:

1. Ez a bántalmazási forma szándékos, ellenséges tevékenység, amelynek a tudatos célja fájdalom okozása, fenyegetés, ill. félelem keltése.

2. A zaklató szíve megtelik megvetéssel, értéktelennek, alantasnak látja társát. Nem a düh vezérli, hanem a megvetés!

3. Az összes jelenlévő tisztában van azzal, hogy ez az erőszakos cselekmény meg fog ismétlődni. Ezáltal alakul ki az áldozatban a fenyegetettség érzése.

4. Az erőviszonyok egyenlőtlenek!

5. A zaklató örömét leli abban, hogy szenvedni látja az áldozatát.

6. Amikor folyamatossá válik a zaklatás, akkor már a cél a másik fölötti hatalomgyakorlás, nemcsak a fájdalomokozás. Ezt már terrornak nevezzük.

7. Leggyakoribb a verbális zaklatás: csúfolódás, ócsárlás, rágalmazás, pletyka, gúnynév, káromkodás, rasszista minősítés, szexuális töltetű célzás.

8. A fizikai zaklatást könnyebb azonosítani: pofon, ütés, rúgás, bökdösés, köpködés, végtagok kicsavarása, a ruházat rongálása.

9. A zaklatás témakörébe tartozik a kiközösítés, kirekesztés is, amikor egyik társukról nem is vesznek tudomást, levegőnek nézik.

Végül nézzük meg egy igazi viccelődés miben létét: ez egy játék barátok között, akik szeretik egymást, akik számíthatnak egymásra. A szerepek felcserélhetőek, a másik megbántása nem cél, tehát az emberi méltóság sértetlen marad. Mindegyik fél őszintén, együtt nevet, és ha kellemetlen lesz, azonnal vége szakad a tréfának.

———————————————————————————————–

Szabó Mária Myrtill: Veszteségeink

Szörnyű a felismerés: “nem tettem meg mindent! Igen, felelős vagyok a történtekért” – a bűntudat kegyetlenül mar belénk. “Megakadályozhattam volna!” A halált, a szakítást, a hitem elvesztését, … De ha ez igaz, hogy felelős vagyok a másik haláláért, akkor ebből az következik, hogy elkerülhető a halál! Ha rajtam múlt a szakítás, akkor miért váltunk el, mikor én ezt nem akartam? Ha fel sem merült bennem, hogy a hitem rossz lábakon áll, akkor valóban én tehetek arról, hogy hitehagyott lettem? Igen, van ezekben részem, esetenként csekély, néha több. De úgy vélem, hogy elkerülni ezeket az eseményeket nem lehet. A pakliban benne vannak ezek a kártyalapok is, és egyszer a kezünkbe kerülnek. Mivel értelmet kereső lények vagyunk, jobb úgy tudni, hogy tehetünk ezek ellen, és oka van a történésnek, pedig sokszor csak a Véletlen oszt.
Aztán jön a gyász, a fekete szomorúság, amit olyan nehezen viselnek el mások. A többiek azt akarják, hogy dolgozzam már fel, ne gondoljak rá annyit. Civilizált társadalmunk nem bírja elviselni a szenvedést. Még a “gyászhuszár” címkét is megkaphatjuk, ha nem vagyunk képesek ilyenkor vidámkodni egy társaságban. Mindenáron “segíteni” akarnak, de inkább meg nem értettséget, a fájdalmunk tisztaságának beszennyezését érezzük ezzel, és egyre inkább elbújunk a bánatunkkal. Magunkra maradva az is lehetséges, hogy biztonságosan szórjuk a keserűségünket a külvilágra, amiért pl.
“Aladárt bezzeg nem hagyta el a felesége, pedig ő fűvel-fával csalja szegény asszonyt!;
Aladárnak bezzeg él a felesége, pedig ő 15 évvel idősebb az enyémnél!;
Aladárnak bezzeg biztonságos világa van, pedig nem is rendes ember, ő aztán igazán megérdemelné, hogy veszteség érje!;
És milyen gazemberség volna az én drága halottammal szemben, ha visszatérnék az életbe, ha más karjaiban boldog lennék, hiszen ez valódi árulás, a szeretett személy cserbenhagyása volna, a szerelem/szeretet meggyalázása!”
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavaroghatnak a fejünkben, és rettenetesen igazságtalannak érezzük az életet. Nekem szerencsém volt a halállal kapcsolatban: egyik szülőm sem él már, de anyám még meg tudott tanítani arra, hogy a vég megváltás is lehet. Nyugodtan beszélt mindig a leépüléséről, szeméből, szavaiból áradt a szeretet és a bátorítás, pedig ő készült az elmúlásra. Viselte a fájdalmakat, a kellemetlenségeket, és elbúcsúztunk, amikor itt volt az ideje. Nem volt évekig tartó a magatehetetlensége.
És akik még csak elköszönni sem tudnak, mert olyan hirtelen jön a pusztulás? Ezt szinte mindig rengeteg kérdés, megválaszolatlanság, teljes értetlenség, félbehagyottság, elhagyatottság, bizonytalanság követi. Gyakran jöhetnek álmok is: kísértenek a holtak? Vagy még egy-egy lehetőséget kapunk a kapcsolatra? Ezek a képek ijesztenek, szomorítanak vagy melegséggel töltenek el.
A gyász elfordíthat az élettől. Bezárhat önmagamba. Kiért szól a harang? Miértünk: a halottért és az élőkért egyaránt! Számunkra szembesítés ez azzal a ténnyel, hogy nekünk is véget ér egyszer az időnk. Tudomásul venni saját életünk “most múlik pontosan” folyamatát, vagy a leépülésünket, ez az egyik legnehezebb egzisztenciális feladatunk. Veszteségeink tanítanak is minket a dolgok és az élet mulandóságára. De az élők napi megbízatása az élet! Ha nem emeljük ki magunkat a gyászunkból, ha nem fordulunk újra a világ felé, senki sem jár jól, a haszon elmarad. “Vannak, akik visszautasítják az élet kölcsönét, hogy elkerüljék a halálnak való tartozást.” (Otto Rank).
Mindannyian útitársak vagyunk az életben, együtt hallgatjuk a harangszót.

———————————————————————————————————————————

 Szabó Mária Myrtill: Tesók

“Édes ez a drága kis Alex! Nem is gondoltam, hogy ilyen édesek tudnak lenni, hogy ennyire lehet őket szeretni! És még csak 2 és fél éves!” – hangzik egy apuka szájából a hálószobában, fektetés után, a feleségével beszélgetve. Asszonya így válaszol:
” Ugye, milyen édes? Pedig mennyi gond volt az elején… De mindent kárpótol… Egyszerűen tündéri! Szerinted is itt az ideje a tesónak?”
És “csók ha csattan, láb ha röppen, nadrág csusszan, ágyú dörren…” – a legjobb esetben ha egy csipet szerencse is társul az ügyhöz, meg is fogan a kistestvér! A szülők örvendenek, a nagycsalád szintén! Itt az ideje elmondani az elsőszülöttnek, hogy lassan megérkezik a második szülött! A kis Alex értetlenül néz anyukára, aki csillogó szemekkel vezeti fel a témát: az ő növekvő pocakjában egy baba van, nem sokára meg fog születni, és ez az ő testvére lesz, a család majdan 4 tagúvá válik!
” Kicsoda? Egy baba? Nem én vagyok a baba? Hol fog aludni? És meddig marad? És miért kellett egy másik baba? Én nem vagyok elég jó?” – sok ilyen kérdés kavarog a kis Alex fejében, szólni alig szól, nem érti az egészet. Végül is megnyugszik, minden ugyanúgy megy, mint eddig, a napi ritmus nem változott, anya az ismerős esti puszival kívánt szép álmokat. Teltek a napok, nem történt semmi változás… “Talán el is lehetne felejteni ezt a testvér témát! Szegény anya hasa egyre csak nő… Mindegy, biztos ez is elmúlik egyszer, mint a hasfájás!” – gondolja Alex, ám az egyik reggel nagyi ébreszti, anya sehol: “Nagyon rosszul indul ez a testvéri baba! Anya elment. De miért? Fontosabb neki az a másik, mint én?”
Az elsőszülöttek nem is tudják megfogalmazni, hogy ilyenkor mi van a szívükben-fejükben. Ritka, amikor az egyhetes újszülöttről a nagytesó megkérdezi anyját: “És mikor megy már vissza a kórházba?” Kb. ekkor döbbennek rá a gyerekek, hogy ez így marad, és anya figyelme már sosem lesz a régi! Nagy csalódást élnek meg, nem értik, hogy hogy történhetett ez, miért volt erre szükség, és azt végképp nem tudják felfogni, hogy miért örülnek ennek a jövevénynek mindannyian, miközben semmi érdekes nincs benne, csak állandóan bőg. Ráadásul jól becsapták a felnőttek, mert még játszani sem lehet vele, pedig ezt nagyon ígérték!
Súlyos kiábrándulással kezdődik a nagytesó élménye, akinek addigi világa összeomlik, az odafigyelés a múlté, anyu türelmetlenebb, idegesebb, egy szóval: semmi sem a régi, minden megváltozott ezzel a kisbabával. Ha korábban az anya nem építette fel a gyermek egyedüli játék-elfoglaltságát, akkor még nehezebb a dolga. De ha a napirendjükben mindig volt 1-1 óra, amikor nem a szülői társaság volt a meghatározó, hanem a kicsinek egyedül kellett feltalálnia magát, akkor természetesebb a helyzet, és megszokhatta már, hogy időnként önmaga tevékenykedik.
Később, amikor valóban játszhatnak már együtt (de a szülők azt ígérték, hogy játszhat majd vele, és nem azt, hogy együtt!) évekig probléma a kicsi alacsonyabb képessége, mindig csak azt lehet játszani, amit megért, amire képes, különben csak rombol. Erre jó megoldás lehet, ha például gyakran van lehetőség otthonra is hívni mind a kettő gyermeknek 1-1 azonos korú játszótársat. Konfliktusaikban a szülő sose legyen bíró, csak a legvégső esetben avatkozzon be, akkor se szimpatizáljon egyik féllel sem! Inkább a szétválasztást, vagy fizikailag feszültség levezetést ajánljon: futni egy-két kört, guggolni 10-et.
Amikor már a kistestvérnek is kibontakoznak a képességei, és egyes területeken ügyesebb, mint az idősebb, akkor kezdődhet csak igazán a rivalizálás és a féltékenység! A szülők elismerése, dicsérete mindkettejüknek fontos, ezzel ne legyenek szűk markúak sosem! Érdemes kiemelni a testvérek különböző készségeit, a másságokat hangsúlyozni, a színességnek örülni! Amint anya és apa is sokban különbözik, és így jól ki tudják egészíteni egymást egy helyzet megoldásakor. Egy-egy konfliktus esetén, ha a testvérek együtt állnak fel a szülők ellenében, titokban örülhetünk, hogy milyen jól működik a gyermeki alrendszer a családi struktúrában!
Nem érdemes viszont teljesen egyenrangúan kezelni a gyerekeket, mivel a korkülönbség miatt valós eltérések állnak fenn sokáig. Legyen mindig több joga az idősebbnek, akinek a feladata, kötelezettsége is több! Ha ezt korán bevezetjük, ez lesz a természetes! Árnyaltan differenciáljunk!
Hasznos, ha kamaszkorra sikerül a gyerekeknek külön helyiséget adnunk, ahol a testi fejlődéssel járó változásokat nyugodt körülmények között tapasztalhatják meg. Ilyenkor sérülékenyek, bizonytalanok, amit gyakran nyersességgel palástolnak. A konkrét nevelésnek ilyenkor már jószerivel vége, eljött az együttműködés, a döntésekbe való bevonás időszaka a szülő részéről, amely egészen más kommunikációt igényel tőlük. További segítség lehet a serdülőnek, ha nagyrészben ő határozhatja meg, hogy mennyi időt töltsön a testvéreivel, mivel a fiatal figyelme teljesen a kortársakra irányul, a család egyre inkább a háttérbe kerül.
A szülő célja mindig az, hogy a gyerekek szeressék egymást, jó testvérek legyenek. A testvérféltékenység törvényszerűen alakul ki a helyzetből, de odafigyeléssel jól kezelhető, empátiával a nagytesó mellé állva, nem marad egyedül a kiábrándultságával. Így lassan tudomásul veszi a megváltozott állapotot, sőt, képes lesz a pozitív oldalának is örülni!

———————————————————————————————————————————

 Szabó Mária Myrtill: A resztoratív gyakorlatról (1)

A resztoratív kifejezést “jóvátételi”-nek is nevezhetjük. Ez egy olyan kommunikációs technika, amikor erős kontroll / szabályrendszer mellett, magas támogatást nyújtva folyik a dialógus a beszélgetők között. Ennek legfőbb jellemzői a kooperáció, a felek erős bevonódása, őszinte érzelmi kifejezés, és együttes döntéshozatal. Használható közösségekben (munkahely, oktatási intézmény, csoportok), családokban, és bűnelkövetők-áldozatok helyreállító igazságszolgáltatása esetén, ill. ha a büntetését letöltő személy családjába való reintegrációja történik.
A resztoratív konfliktuskezelés externalizál, a fókuszba az eseményt helyezi. A kialakult szégyenérzetet konstruktív irányba vezeti azáltal, hogy a hallgató figyelme minőségi, bátorítja az érzelmek megfogalmazását, és elismeri ezeket.
A resztoratív konfliktuskezelés az érzelmek őszinte kifejezése által arra ösztönzi a részt vevő feleket, hogy hasonló nyíltsággal vegyenek részt ebben. Az ülésrend mindig kör alakú, ezzel biztosítva mindenki számára a láthatóságot. Ez az elrendezés a halk szavúaknak is megkönnyítheti a megnyilatkozást.
A tisztelet megtartása egymás iránt – ez szigorúan előírt kommunikációs szabály a resztoratív gyakorlatokban. A körök lehetővé teszik, hogy a személyek tanuljanak egymástól, és kapcsolatokat építsenek ki egymás között. Az őszinteség elősegíti, hogy személyes felelősséget vállaljanak a felek a kialakult problémában, megértve, hogy mivel, miként járultak ehhez hozzá, kinek mi a saját része ebben. Ennek módja az énközlés, amikor a személy a saját motivációjáról, gondolatairól, szükségleteiről, érzéseiről beszél, és beszédtartalma nem a másik megítélése, minősítése.
Az érzelmek nyílt kifejezése elősegíti az empátia kialakulását és verbalizációját is. De ez gyakran nem megy könnyen. Komolytalankodás, közbevágás inkább a zavartság, a szorongás jele. A facilitátor, aki a jóvátételi körök előkészítője, szervezője és kanalizáló embere, felismeri ezt, és odafigyelő módon kezeli a folyamatot.
A facilitátor gondos előkészítő munkájának köszönhető a resztoratív körök létrejötte. Személyes megkeresés által, önkéntes részvételre kéri fel a tagokat, miután részletesen tájékoztat az ügyről, a körben zajló folyamatokról. A körök célja minden esetben a problémamegoldás, a károk helyreállítása, a jóvátétel. A facilitátor feladata, hogy a folyamat során megtartsa a fókuszt, a pozitív kimenetet elősegítve. Akkor mondhatjuk sikeresnek a folyamatot, ha a jelen lévők egyre inkább egymással beszélnek, és nem a facilitátoron keresztül.
A biztonságos légkör megteremtése alapvető fontosságú. Ennek biztosítása már az egyéni, előkészítő beszélgetéseken elindul.

Szabó Mária Myrtill: A resztoratív gyakorlatról (2)

Az igazságszolgáltatás törekvése, hogy az elkövetőket megszégyenítéssel kényszerítse változásra, nem éppen sikeres. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy ez a megbélyegző szégyen semmiféle pozitív hatást nem eredményez, az elkövetők visszaesési rátája rendkívül magas.
John Braithwaite (1989.) viszont egy másfajta szégyenfogalmat vezet be, amelynek jellemzője a reintegráció. Az ausztrál kriminológus megfigyelte, hogy azokban a közösségekben a legalacsonyabb a bűncselekmények száma, ahol az elkövetőket megbélyegzés helyett visszafogadják a társadalomba, mint például Új-Zéland őslakosai, a maorik. Számukra a nyugati, modern típusú igazságszolgáltatás a barbár, ahol az elkövetőnek egyedül, izoláltan kell szembenéznie a bűnösségével. Szerintük ha a megvádolt személyt körülveszik a szerető családtagok, barátok, akiket ő is tisztel, akik támaszt nyújtanak számára, akkor éppen ez a helyzet ébreszti fel a szégyenérzetét, és ad lehetőséget arra, hogy a normasértők visszailleszkedhessenek a közösségbe. A szégyen érzésének megjelenése azt jelenti, hogy valaki helyre kíván állítani egy kapcsolatot.
Braithwaite nem arra keresi a választ, hogy a bűnözők miért cselekednek helytelenül, hanem hogy az emberek nagy része miért cselekszik helyesen. Véleménye szerint a válasz lényege az, hogy az emberek többsége meg akar felelni szeretteinek, nem akar csalódást okozni nekik. A család, a barátok véleménye a szociális kontroll egyik legerősebb forrása.
A resztoratív gyakorlatok által megvalósulhat az elégtétel nyújtása, az okozott kár helyreállítása, a megbocsátás elnyerése, az elfogadás, amelyek révén a szégyentől sikerül megszabadulni. De ha a cél a megbélyegzés, akkor ennek következményei a következők lehetnek: kitaszítottság, élvezetek halmozása (drogfogyasztás), negatív énkép, agresszió, a felelősség elutasítása.

———————————————————————————————————————————

 Szabó Mária Myrtill: A férfiak védelmében

Válás, szakítás esetén – ha a párnak közös gyermeke is van – általában nincs olyan családtag, aki ne érezné magát vesztesnek. Leggyakrabban az édesanyánál helyezik el a kiskorúakat, ezért a férfi azt sérelmezi, hogy a felesége elvesztésével szinte elveszíti a gyermekeit is. Az édesapa általában a munkát, a jó kereseti lehetőséget viszi magával, emiatt az édesanya rendkívül rossz anyagi helyzetbe kerülhet a válás után. A gyerekek pedig hosszú ideig nem értik, hogy a két legjobban szeretett személy közül miért marad velük csak egy, és miért láthatják a másik felet annyira ritkán.
Most a férfi helyzetét, érzéseit, gondolatait szeretném megvilágítani, mivel családterapeutaként alkalmam van arra, hogy a férfiak megdöbbentően őszinte megnyilatkozásait is meghallgassam.
Mi történik egy párkapcsolat stabilizálódása esetén? Általában a pár gyermeket vállal. A nő természettől adódó képessége a magzat kihordása, a szülés, a szoptatás, az áldozatos gondozás. A férfi természettől adódó képessége a munka, a teherbírás, a fizikai-lelki megterhelések jó tűrése.
Amikor gyermeket vállalunk, tudjuk, hogy mi fog történni: a nő terhes lesz, szül, szoptat, gondoz, 24 órás szolgálatban. A férfi egyedül a hátára veszi az egész család anyagi terhét, és dolgozik amennyit csak bír. Melyiknek van nagyobb becsülete? Mi dönti el, hogy melyik félnek van nehezebb, ill. könnyebb dolga? Egyáltalán miért kell ezt mérlegelni. Hiszen mindenki a dolgát teszi!
Amikor a pár konfliktusai mindennapossá válnak: ha egyre hosszabb időre nem találnak egyetértést, ha nem sikerül békét kötni és változtatni az addig berögződött rossz viselkedésükön, gondolkodásukon, akkor lehet, hogy végül beadják a válópert. Ha elválnak, mindent, ami közös volt, el kell osztani, dönteni kell, hogy mi kié legyen. Ha a felek nem jutnak közös megállapodásra, akkor a bíró dönt: a házasságban szerzett vagyon, ingóságok fele-fele, a gyerek pedig az anyánál, hiszen ő volt a gyerekkel otthon egyedül – általában így gondolkodunk erről. Az, hogy a férj szintén egyedül dolgozott az egész idő alatt, az ebben az esetben nem érdemleges. Bár mindketten azt tették, ami természetszerűen képességük ilyenkor. Ha durván egyszerűsítjük a képletet, akkor ez úgy nézhet ki, hogy mivel a nő szül-szoptat-gondoz, a gyermek nála legyen elhelyezve, ha válnak.
Mit mondanak a statisztikai adatok? A 2000-es években Magyarországon 1000 házasságkötésre 562 válás jutott.
- Közös megegyezés esetén 92%-ban az anyánál maradnak a gyerekek.
- Vitás pereknél 60%-ban ítéli a bíróság az anyának a gyermeket.
De akkor kapunk pontos számot, ha tudjuk, hogy mi az arány: a bontóperek közül hány százalék a közös megegyezés, és mennyi az ellenzéses (azaz bírói döntés által született gyermekelhelyezés)?
Dr. Grád András és munkatársai kutatásában (Családi Jog, 2007.) egyértelmű választ kapunk:
99 %-ban áll fenn a közös megegyezés a bontópereknél! Ez pedig azt jelenti, hogy 100 válás után a közös megegyezéseknél: 7,9 és az ellenzéses pereknél 0,4 az apai arányszám, amikor ők nevelik tovább a gyermeket, összesen tehát 100 esetből (7,9 + 0,4 =) 8.3 esetben!
Az anyaság, a gyermekgondozás csodálatos kapcsolatot eredményez. Ezt felül lehet-e írni bármivel? De valóban ez a legfontosabb? Ez eldöntheti, hogy ki az alkalmasabb válás után a további gyermeknevelésre? Eljátszottam a gondolattal: a nő és a férfi egyaránt képes lenne szülni, szoptatni, gondozni. Amikor a pár gyermeket szeretne, közösen döntenének arról, hogy melyikőjük vállalja a gyermekáldást, és ezzel egyidőben az is eldőlne, hogy válás esetén kinél lenne a gyermekelhelyezés.
Leszbikus párok esetében a pár mindkét fele alkalmas a gyermekszülésre. Megkerestem régebbi kliensemet, akik egy gyermekkel alkottak hármasban egy családot, és megkérdeztem, hogy az életközösségük felbomlása esetén melyikük  lesz a “vasárnapi szülő”? A válasz szerint: “az a fél, aki nem hordta ki a magzatot. Minden esetben a szülő nőnél marad a gyermek, és ez sosem vita tárgya, ez egyértelmű, önmagától értetődő, hallgatólagos megegyezés.” – hangzott a válasz.
És mi történik a válás után, a gyermekelhelyezés után, amelynek eredményét fentebb olvashattuk? Milyen “vasárnapi szülő”-vé válnak az apák? Szokatlan, nehéz helyzetükben többször is furcsa, “helyteleníthető” magatartást mutatnak, amelyek mögött eltitkolt kétségbeesés, reményvesztett érzések állnak. Íme két esetem erről:
A “Megbízhatatlan” apa: soha nem érkezik pontosan, az utolsó pillanatokban mondja le a láthatást, sosem lehet rá számítani, képtelen a megbeszélteket betartani. Az exneje nem ismer rá, önzőnek, szórakozottnak, teljesen felelőtlennek bélyegzi. Mert értelemszerűen nem a volt feleségével  osztotta meg a férfi, hogy ő nem képes “látogatni” a gyermekeit! Ő nevelni-szeretni akarta őket a mindennapi életükben, és most ez már lehetetlen. Minden láthatás után összeomlik, mert a válás következményeként ő kimarad a gyermekei mindennapjaiból.
A “Harcos” apa: aki mindenen és mindenkin átgázol, időnként túlreagál, akár fel is jelenti az exfeleségét! Aki nem hagyja magát és a jogait, és a gyerekét sem, mindeközben nem veszi észre, hogy lassan kialakul a félelem a fellépései nyomán, mert a fókuszba a harc került. Igen, nem látja ezeket, mert egyetlen gyermeke került el tőle a válás által, megijeszti az a fejlemény is, hogy színre lépett az exneje új pasija, akiről túl sokat mesél a gyermek. Apai identitásáért harcol ez a férfi, akinek a fia születése az egyik legboldogabb pillanata volt az életében: végre apa lett, és az is szeretne maradni!
Ezek az őszinte megnyilatkozások által válnak érthetővé az érthetetlen viselkedések, így lesznek ezek a magatartások az adott krízishelyzet reakciói csupán, és nem személyiségtorzulások!
Ha mindannyian valóban a gyermekek érdekeit tartjuk szem előtt, akkor fontos tényező, hogy mindkét szülő jelenléte egyre inkább kiegyenlített legyen a válás után is! Ennek felelőssége ugyanolyan mértékben terheli az édesanyákat, mint az édesapákat.

———————————————————————————————————————————

Szabó Mária Myrtill: A nők sorsa?

A mai társadalmi sztereotípiák szerint a férfi az aktív, kezdeményező fél, a nő a passzív, akinek a feladata a türelmes várakozás. Kivárni a férfi lépését, jelzését, fellépését, cselekvését, döntését, megérkezését, hazaérkezését, sosem tudva ezek pontos idejét.

Ha nem így tesz a nő, talán hibát követhet el a férfival szemben. Ha megteszi, akár önmagát adja fel. Ha a nő a saját szándéka szerint cselekszik, nem várva senkire, gyakran megvádolják, hogy ő akarja hordani a nadrágot. Ha elfogadja a passzív szerepet, talán sosem élheti a saját életét. Közben az életkörülmények sokat változtak, a férfi és a nő munkájára legtöbbször már egyformán szükség van, hogy a család talpon maradjon. Tehát a munkából kiveszi a részét, de az irányításból ne vegye?

Valójában kevés férfi kívánja meg manapság a klasszikus passzivitást a társától. Az uraknak nagy szükségük van a hölgyek bátorítására, támogatására, aktivitására, ötleteire. Általában nem alárendelődést szeretnének az erősebb nem tagjai, hanem elismerést, tiszteletet, szerelmet-szeretetet, és hogy boldognak láthassák a partnerüket. A legutóbbi dolog éri számukra a legtöbbet: a tenyerükön akarják hordani a nőt, de sokszor az okozza a problémát, hogy nem tudják ennek módját. (Mert a nők azt akarják, hogy a férfiak szavak nélkül is tudják, hogy mit szeretnének. Egyébként az esetek többségében lényegében ugyanazt, amit a férfi: elismerést, tiszteletet, szerelmet-szeretetet.) Ha a nő képes kitalálni a párja gondolatát, akkor ebben is viszonzást várnak a legényektől. Pláne, hogy a társadalom ráadásul még a kezdeményezéstől is megfosztaná őket!

Nehéz megtalálni az egyensúlyt: cselekedni a szívünk szerint, nem háttérbe helyezni magunkat, nem feloldódni a család szentélyén. Ha ez időnként sikerül, akkor emiatt gyakran érkezik a lelkiismeret furdalás, így kapunk még egy feladatot: levetni ezt. Az anyaság eleve nagy áldozatot kíván, korábbi életünknek nyoma sem marad, évek múlnak el, mire újra szakmaiságról beszélhetünk, akkor pedig rádöbbenünk arra, hogy vészesen lemaradtunk. Ezzel elérkeztünk a következő harcunkhoz: hátrányunkat behozni, hogy ismét naprakészek legyünk a hivatásunkban. Ez rettenetesen nehéz, különösképpen, ha a Világszép Nádszál kisasszony és A kis hableány meséin nő fel az ember. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok ebben némiképp segíteni az én lányomnak úgy, hogy inkább Az okos lány, és a Kistérdszéli Katica történeteit olvastam neki, melyekben a főszereplők feladata nem a várakozás, hanem az eszes cselekvés.

A nő sorsa az lesz, amit választ magának. Minden ember a saját boldogságáért felelős, ez senki másra nem átruházható. Előfordul, hogy nem látunk kiutat, hogy egyetlen megoldást látunk csak a következő lépésre. Pedig egy árnyalatnyi változtatás is már elégedetté tehet minket, és akkor már nem kényszerpályát érzünk a lábunk alatt. Érdemes tehát erőfeszítést tennünk, és kezünkbe venni a sorsunkat!

———————————————————————————————————————————

Marcus Aurelius

 “A fiatalság nem egy életszakasz jellemzője, hanem szellemi tartás; az akarat, a képzelőerő és az érzelmi intenzitás kifejezője. A bátorság győzelme az elbátortalanodás felett, a kalandvágy győzelme az elkényelmesedés hajlama felett.

oldmanofthesea_284x350Az ember nem lesz öreg, mert bizonyos évet megélt; az ember öreg lesz, ha feladja elképzeléseit. Az évek bár meglátszanak a bőrön – azelképzelések feladása viszont a lelken látszik meg. Előítéletek, kétség, félelmek és reménytelenség azok az ellenségek, amelyek bennünket újra és újra földretepernek és belőlünk már halálunk előtt porhüvelyt csinálnak.

Fiatal az, aki még csodálkozni és lelkesedni tud. Aki, mint egy kielégítetlen gyerek kérdez: És azután? Aki kiköveteli az eredményeket és örül az élet játékának.

Annyira vagytok fiatalok, mint a hitetek. Olyan öregek, mint a kétségeitek. Annyira fiatalok, mint az önbizalmatok. Annyira fiatalok, mint a reményetek. Olyan öregek, mint a levertségetek.

Ha egy nap a szíveteket marja a pesszimizmus, szaggatja a cinizmus, akkor az Isten irgalmazzon a lelketeknek – egy aggastyán lelkének. Fiatalok maradtok, amíg felvevőképesek maradtok: fogadókészek a szépre, a jóra és nagyságra; készek a természet, az embertársak, a felfoghatatlan üzenetének fogadására.”

(a kép illusztráció Hemingway: Az öreg halász és a tenger c. regényéből)

———————————————————————————————————————————

Szabó Magda: Mózes egy, huszonkettő

“És lőn ezeknek utána, hogy az Isten megkísérté Ábrahámot, és monda néki: Ábra­hám! És az felele: Imhol vagyok.

És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földjére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondán­dok néked.

Felkele ezért Ábrahám jó reggel, és megnyergelé az ő szamarát, és maga mellé vevé két szolgáját és az ő fiát, Izsákot, és fát hasogatott az égő áldozathoz. Akkor felkele, és elin­du­la a helyre, melyet néki az Isten mondott vala.

Harmadnapon felemelé az ő szemeit Ábrahám, és látá  a helyet messziről.

És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyer­mek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.

Vevé ezért Ábrahám az égő áldozathoz való fákat és feltevé az ő fiára, Izsákra, ő maga pedig kezébe vevé a tüzet és a kést és mennek vala ketten együtt.

És szóla Izsák Ábrahámhoz, az ő atyjához, és monda: Atyám! Az pedig monda: Imhol vagyok, fiam! És monda Izsák: Imhol vagyon a tűz és a fa, de hol az égő áldozatra való bá­rány?

És monda Ábrahám: Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fi­am. És mennek vala ketten együtt.

Hogy pedig eljutának arra a helyre, amelyet Isten néki mondott vala, megépíté ott Áb­ra­hám az oltárt, és reá raká a fát, és fogá a kötelet, hogy megkötözze azzal az ő fiát, és fel­te­gye a farakás tetejére, hogy ott megáldozza égő áldozatul.

            És Izsák kivevé az ő atyjának a kezéből a kötelet, és azt mondá: Csak magadat áldoz­ha­tod meg, atyám, ha a Jehovát engesztelni kívánod, mert én nem halok meg a te Istene­dért. Én a magam Istenéért halok meg egyszer, és hagyj engem, amíg megyek, hogy megke­resném.

            És elindula Izsák  az úton egyedül, és Ábrahám ott marada magára az oltár előtt, és sírt.

———————————————————————————————————————————

Erős Máté: A kárhelyreállító igazságszolgáltatás spirituális gyökerei (in: Herczog Mária: Megbékélés és jóvátétel, 2003. Bp.)

“Az amerikai őslakosok szemléletmódja

…az amerikai őslakosság a közösségeikben felbukkanó bűnt saját módszereivel kezelte. A közösségi szolgálat során az áldozat és családja részvételével széleskörű tanácskozást rendeztek, ahol megtörténhetett a nyilvános bocsánatkérés. Az őslakosság nem ismerhetett olyan intézkedést, amely megkövetelte, vagy egyáltalán elfogadta volna a megtorlás felelősségét, következésképp a tanácskozásokon az elkövető és a bűncselekményben közvetlenül érintett személyek vettek részt. Az őslakosság igazságszolgáltatási gyakorlatának bölcsessége abban állt, hogy nem kívánt büntetéssel élni, hiszen az hézagot vagy lyukat ütött volna a “törzsi kör” , a közösség egységén. Amit tett, az mindig is az elszámoltatás, gyógyítás és javítás szellemében történt. A nép úgy tartja, hogy ha a “törzsi kör” tanítása szerint él, akkor a bűn megszűnik, és a szeretet útjára lépnek, ami könyörületességet, felelősséget és bölcsességet von maga után.

… A gyógyító Kör elfogadhatatlannak tart minden kirekesztést.

… A Gyógyító Körrel való viszonyuk kapcsolataikban válik valóságossá. Az indiánok legfontosabb szimbóluma a Kör. A Kör minden ember összetartozását fejezi ki, a meleget adó tűz Körré kovácsolta a hozzá közeledőket, hogy megosszák egymás között rokoni és baráti kötelékben az Istent, míg a békepipa kézről kézre járt. A nemzet a maga körforgásában az örök univerzum része volt, a Körön belül kisebb Körként, kezdet és vég nélkül. Ez a Kör számukra a természet és az élet harmóniájának szimbóluma és realitása.”